Felteszem ide is Elsőbéla születésének történetét, legyen meg itt is. Milyen rég volt.. vagy nem is volt olyan régen? Egy kis nosztalgia:
2005. október 12-én szültem, aránylag problémamentes terhességem után. Jártam kismamatornára meg kismamaúszásra, ami nagyon sokat segített, így jó kondival készülhettem a szülésre. Még a 39.héten is voltam tornázni, úszni már nem, mert a 37. héten 1 ujjnyira nyitva volt már a méhszáj.
Okt. 10-11-re voltam "kiírva" tehát némi elszámítás lehetett csak, amúgy időre jött a bébi, 3740g és 51cm, hozzám képest nagy súllyal született, de igencsak könnyen. Szombaton még szüretelni voltam, hétfőn vettük meg a mellszívót, kedden még befejeztem a kis sálat, amit Neki kötöttem, utoljára főztem egy jót a férjemnek, így készen állt már minden. És szerda hajnalban 4-kor jött az első fájás. Sokáig kérdezgettem mindenkit, hogy tudni fogom-e, és milyen lesz, mert jósló fájásaim nem voltak, csak keményedéseim.
De persze rögtön rájöttem mi a helyzet! Akkor már naponta jártam NST-re, mivel elvileg hétfőn betöltöttem a 40. hetet. A dokimmal már korábban aznapra, szerda reggel 8-ra megbeszéltünk egy általános vizsgálatot. El is mentünk, autóba betettük a csomagokat, hátha... de ő még hazaengedett, még mindig csak 1 ujjnyira volt a méhszáj.
Ezzel tette számomra a legjobbat. A férjem délelőtt még elment dolgozni, de ebédre hazajött, és délben lekísért NST-re. Akkor már 5-8 perces fájásaim voltak. Gyalog mentünk le a kórházra, ami 10 percre van tőlünk, és NST-n mivel minden rendben volt, ezért hazasétáltunk. Ez azt hiszem, meggyorsította a dolgokat, mert utána besűrűsödtek a fájások. A dokim azt mondta reggel: lehet hogy fél nap, de lehet még 1-2 nap is, mire szülök. Akkor menjek be a kórházba, ha vérzés van / elfolyt a magzatvíz / úgy ÉRZEM, hogy menni kell, mert otthon már nem biztonságos.
Na fél 4-kor éreztem ezt, akkor már 4perces fájásokkal. Addig otthon pihengettem, próbáltam aludni. Aztán letusoltam, és irány a kórház. Munkaidő után, mire mi beértünk akkor ért anyum is a kórházhoz fél5re.
Azt mondták, pont a legjobbkor mentem be, 2 ujjnyi kifejtett méhszájjal. Aztán betegfelvétel, előkészítés, hn 6-ra kerültem a szülőágyra. Az előkészítés rossz volt, mert egyedül voltam, és kissé elhagyottnak éreztem magam a fájásaimmal. Még szerencse, hogy a telcsim velem volt, bár hülye voltam, hogy könyvet nem vittem magammal! De megtette a hatását, azalatt még 2 ujjnyit tágultam.
A szülőszobán megkérdezte a szülésznő, kérek-e fájdalomcsillapítást. Mivel épp nem volt fájás, nem kértem és mondtam, várjuk meg a dokimat, mire van még lehetőség. Azért addig elolvastam a tájékoztató papírt, mire végeztem vele, addigra odaért a dokim és beengedték a férjemet is. Akkor felpörögtek a dolgok. A doki megvizsgált, burkot repesztett és közölte, h lekéstem a fájdalomcsillapítókról. Kéjgázt használhatok, ha akarok, de akkor még nem akartam.
A doki 20 percenként bejött, de nem nagyon zavart minket, a férjem nézte a fájásmérős meg a szívhangos görbéket, és a nagyon kedves fiatal szülésznő, mindenben segítségünkre volt.
Egy idő után már fájt nagyon, ekkor elkezdtük a kéjgázt, de nem kellett volna! Eleinte nem jött semmi, nem jól szívtam meg, aztán meg fél óra után iszonyú hányingerem lett tőle és elvitte a jó fájásaimat, amik előrevitték volna a folyamatot és a babát. Ekkor a doki mondta, hogy hagyjam a fenébe. Még 20 perc volt, mire visszaálltak a fájások, ennyivel meghosszabbodott az egész szülés, és végre elkezdtük a kitolást. A férjem fogta a fejem és közvetített, hogy lent mi zajlik, én az ágyvasba kapaszkodtam, a szülésznő tartotta a lábam, mert erőm nem volt, hogy kitámasszam. Bent volt egy medikus is a szülésen, megengedtem neki, ezt nem is bántam meg, mert így a dokim pláne szakszerűen csinált mindent, ahogy a tankönyvek írják.
Egyetlenegyszer lassult le közben a baba szívhangja, ekkor vett mindenki 1 nagy levegőt és várt. Én nem értettem mért aggódnak, teljesen biztos voltam benne, hogy mindjárt visszajön és így is lett, szépen mint egy kis mozdony újra begyorsult. Kis gátmetszés volt csak, épp csak, ami nagyon muszáj. Bár akkor a férjem egy pillanatra elsápadt, de nem mutatta, tudta, hogy ő akkor és ott nem lehet rosszul! Csak utána mondta el kissé szégyenkezve.
Aztán még 2-3 nyomás éééés fél 9-kor kicsusszant a kis delfinke és egy pillanat alatt megszűnt minden fájdalom. Csúszós volt, rózsaszínű, és óbégatott. Hirtelen a hasam lefluppant és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel!
Kint volt 1 baba, aki az enyém, aki eddig a hasamban volt, és most itt van és sír! Rám tették, és én megsimiztem! És én szültem? Én bizony!
Aztán elvitték, megmosdatták, és irtó gyorsan benyomták egy pólyába, és már hozták is vissza. Közben éreztem, hogy újabb bár kisebb fájásom jön, megszületett a lepény is simán. A babát azonnal megkapta a büszke papa, én még ott pihegtem, aztán nekiálltunk babázni. Megpróbáltunk szopizni is. Lassan elmúlt a remegés is, ami rám tört a nagy katarzis közepette.
Ami szuper volt, és amiért hálás vagyok a dokinknak, hogy ez számunkra csodás élmény lehetett: nem vágott nagyot, nagyon segített és tudta pontosan, mikor mit tegyen, nem szúrt belém egy tűt sem, nem kellett infúzió, végig poénkodtunk, nevetgéltünk, mindent elmagyarázott és láttam rajta a profizmust.
Egy dolog volt csak, ami sötét árnnyal borította be az egész történetet.
Amikor bementem, már azzal fogadott a szülésznő, hogy itt a barátnőm is, akivel együtt vártuk babáinkat, mert nála elfolyt a magzatvíz. A neten ismerkedtünk meg, de együtt jártunk szülésfelkészítőre is, és rengeteget leveleztünk, beszélgettünk a neten. Nagyon megörültem, hogy összejön, amit terveztünk, és együtt szülünk, mi sem hittük volna, hogy ez így sikerülhet! Ő valamelyik mellettem levő szülőszobában volt, és a dokimtól meg is kérdeztem, Velük mi van. Utólag furcsa, hogy nagyon szűkszavúan válaszoltak csak. Még a kitolási szakom előtt a dokim néha-néha eltűnt, mondta, hogy valakinek megy segíteni. A kitolási szak közben átjött a barátnőm dokija is, valamit beszélt az én dokimmal. Aztán mikor nálunk megszületett a baba, a dokim otthagyott minket a szülésznővel és a medikussal és kirohant. A férjemnek nem engedték, hogy ott legyen, amikor mosdatják a babánkat, mert kint nagy a sürgés-forgás és bocsássunk meg, de most ne. Kisfiunk súlyát pillanatok alatt lemérték (a hosszát nem is mérték), visszahozták épp csak egy pólyába benyomva, és mondták a férjemnek, hogy babázzon, mert most baj van. Nem értettük, a mi picinkkel van baj? De nyugtattak, hogy nem, ő teljesen rendben van (másnap tudtam csak meg azt is, hogy 9/10-es Apgart kapott) hanem egy másik babával van gond. A dokim is visszajött elvitt az ágyam mellől egy gépet, mint utólag kiderült, az újraélesztőt…
Nem mertem rákérdezni, a dokik meg nem merték megmondani. Igen, a barátnőm babája volt bajban. Fél óra is eltelt, nálam a lepény már rég megszületett, a férjem már ismerkedett a fiunkkal, és már szopizni is próbáltunk, mire visszajött a dokink sápadtan. Ezerszer bocsánatot kért, hogy ő most nem tud velünk örülni, pedig amilyen szép, meghitt és megható, ódivatú és sima szülésem volt, igazán annak lenne helye. Ekkor jutott csak oda, hogy összevarrjon, igaz csak 3 öltés volt, de mivel addigra már rég elfelejtettem minden fájdalmat, ezért iszonyatosan fájt a varrás. Pokoli volt, hiába kaptam helyi érzéstelenítést. Utólag viszont nagyon szép lett, elismerésem neki, hogy olyan körülmények közt is profin dolgozott.
Azután elment, mondta, hogy lemegy, neki most el kell szívni egy cigit…És még ezerszer kért bocsánatot. Röviden csak annyit mondott, hogy sajnos nagyon nagy a baj egy babával, és nem is tudja mi lesz.
Engem letoltak az osztályra miután lejárt a megfigyelési idő, férjem hazament, és egyedül maradtam egy tök üres kórteremben. Pihentem, de az agyam folyamatosan járt. A barátnőm nem volt ott a kórteremben. Reggel bejött a dokim és mondta, hogy sajnos a tegnap esti tragédia fatális kimenetelű lett. A barátnőmmel sms-eztünk, hogy majd beszélünk de hol neki, hol nekem volt épp látogatóm, így csak harmadnap tudtunk végre találkozni.
Azt sosem fogom elfelejteni. Feljött hozzám, volt ereje és eljött elmondani mindazt, amit nem lehet. Igen. Meghalt. Meghalt az a kisbaba, az a csöpp élet alig hogy megszületett, el is távozott. Egyszer láthatta csak alig pár pillanatra. Mi volt a baj? Ő sem tudta, az orvosok sem. Vannak olyan esetek, amikre nincs magyarázat. Nem műhiba, nem születési rendellenesség, nincs magyarázat, nincs felelős. Már a szülés sem ment könnyen, de csak utána jött a nagyobb baj. Itt még sikerült újraéleszteni, majd átvitték egy speciálisabb kórházba, ott újra összeomlott és már nem tudták megmenteni. Volt annyi a kórház személyzetében, hogy igen tapintatosan nem a gyermekágyas osztályra helyezték el, és hogy hamar hazaengedték, amint lehetett. Hogyan tovább? Emberül állták a nehéz időket, és bár gondolom, csigalassúsággal teltek a felocsúdás napjai, de kitartásuk megmaradt, és csak nem üt kétszer ugyanoda a villám, hiszen nagyon ritka az ilyen eset... Már újra babát várnak!! :-)))
Megígértette velem, hogy úgy fogok vigyázni a fiamra, ahogy ő nem vigyázhat a sajátjára. Egy biztos, hogy ezt meg is tartom, amíg élek. Napokig, hetekig össze voltam zuhanva, hogy mennyire is törékeny az ember élete, és mi a különbség, hogy ő vagy én járok ugyanígy? Semmi. Én is lehettem volna a gyermekét gyászoló anya. De talán az én fiam kapta meg kettejük életerejét is, mert akkora benne a tettvágy, a szellemi, fizikai és lelki erő is, nagyon szépen és gyorsan fejlődik azóta is. A gyermekeink teljesen egyidősek lennének. Az én szüléstörténetem pedig önmagában semmit érő ez, a másik történet nélkül.
